Életek között

Sétálunk az életek között és vasmarokkal szorítjuk a mindennapos megszokásainkat.
Elvakultan rohanunk el egymás mellett. Néha fellökjük a másikat, átgyalogolunk rajta, néha pedig észre sem vesszük a mosolyt, az örömet, a fájdalmat s a könnyeket. Beleékelődve mások szívébe, vagy éppen az idegen életek sokaságába elfelejtjük, kik vagyunk, honnan indultunk, hová tartozunk s egyre többször azt is, hogy csak emberek vagyunk.

Nem vagyunk mindannyian mesebeli királynők, királyok,  kik lába alatt sürgölődnek szolga hadak.
Nem vagyunk istennők és istenek, hogy mindenki felett döntéseket hozzunk, ítélkezzünk és mesterkélt sorsot írjunk. De nem lehetünk marionettek pár cérna szálon lógva, állatok rács mögé zárva.
Ott lehetünk a nagyvilágban, emberként s gyakran más szerepét játszva. Lehetünk nappal hideg, mogorva főnökök, de munka után, ételt adva egy kóborgó eb számára emberek vagyunk.

Ott élünk a hibáinkban, a tudásunkban, kalandjainkban, a mosolyunkban. Szenvedhetünk a feltépett sebek felett könnyezve, sötétségben keseregve a fájó percek után kutatva. De a legnagyobb gyászban is emberként sírunk és igen... mosolygunk. Életek között gyakran magányba fordulunk, mert mások elengedik a kezünket, nem ölelnek, nem csókolnak és nem néznek vissza az együtt szőtt múltra.
Ők is emberek. Élnek. Éreznek. Nekik is fáj. Ők is nevetnek. De amikor elsétálsz majd mellettük, ne lökd fel őket, ne taposd a földbe csak nézd, ahogy elhaladnak melletted s valaki más ütközik majd neked valahol, más életek közepette.

Vele

Ha szemébe nézek
Látom a világot,
Ha bőréhez érek
Megvetem a bársonyt,

Mert selyem az ő bőre,
Ha az enyémhez ér,
Gyöngéd két tenyere,
Ha csókomból kér.

Ajka, ha útra kél
Lángoló nyakamon,
Érzem a méz ízét
Szigorú ajkamon.

Szívének ritmusát
Érzem egész testén,
Átlépve a határt
Követi az enyém.

Lemarad az idő,
Messze jár mögöttünk,
Minden gond békülő,
Egyel sem törődünk.

Képmutatás

A pokol felett sepregeted szemetedet
S porba törlöd véres tenyeredet.
Hová gyűjtöd a könnyel fedett leveleket?
S seprűdet az égbe emeled,
Hogy kinyújtsd kezed a felhők felett
Visítva istened, ki teremtett téged,
Hűtlen gyermeket, s talán még
Kapuját a mennyeknek eléred.

Ráborulsz majd sírodra
Mocskos nyelveden kántálva
Urunknak imáját, ahogy tanultad
S ahogy tanulja gyermeked,
Ezen a helyen, hol kenyered etted.
Hogy egyszer születtél s haltál
S neved, kövedre vésheted,
Mert az idő megfonta rád
Létezésed emlékkoszorúját.

Engedj szeretni

Engedj szeretni
A múltat feledni,
Engedj érezni
S, ha kell sebezni!

Engedj nevetni,
Az örömöt meglelni,
Engedj sírni
S, ha kell harcolni!

Engedj levegőt
S adj erőt,
Engedj karodba
Féltőn s szeretőn!

Engedj csókolni,
Ölelni, simulni,
Engedj közel
Vagy futni, ha kell!

Engedj beszélni
Vagy hallgattass el!
Engedj Szeretni
Vagy engedj csak el!

Szőke lány, piros rúzs

Szemében tombolt a düh, ahogy merev arcát néztem. Rezdületlen pillái alatt élesen tekintve a távolba, csak emlékek egyvelege forgott előtte. A nap aranyszínbe burkolta hosszú haját s ő néma volt s hideg.
Pirosra festett ajkai között szabálytalan suhant ki a levegő. Ragyogott rúzsán az őszi fény. Szürke sála alatt szívének szapora ritmusa szirénázott. Keze kabátja zsebében, ökölben feszült az anyagnak.
Ő volt az a lány, piros rúzsban, szőke hajba öltözve, ki százszor taposta saját romjait s néha összetörve zuhant annak poraira, aztán büszkén emelte fel fejét a nagy világra s kapaszkodott valami új szokásba, mi örömmel dédelgette boldogságra. Ő volt az, s valahogy mégsem. Mintha nem hallaná, hogy kiabálok.
Egy autó dübörögve hasít el közöttünk s hajának arany szálaiba ragadva táncol tovább a kavargó szél. Könnycseppjén  csillan a lemenő nap. Leheletében kavarog a már keserű csók és a tél íze. Ajkai közt sóhaj üvölti fájdalmát, izmai görcsösen hajtanak fejet akaratának, s vontatott léptekkel tovább sétál.
Lelkében csak a fájdalom ringatja kihűlt bölcsőjét a boldogságnak. Búcsút intve a nyárnak, a mosolyok idejének a lehulló faleveleknek, haza indul.

Falak

Ami még marad! 

Pár perc, hosszú sóhaj, lágy ölelés. Néhány dobbanás, könnyű csevegés és az a nevetés... Kinyitsz egy ajtót, egy vasrácsos kaput, s láncod földre dobod. Még vissza nézel, nevetésed csillan arcodon, aztán ugrassz. Szárnyakon repít, s bízol mert bízni akarod, nem ejt le téged. Oda engeded, ahol már százan gázoltak át, gőgös hittel, hogy nem féled a holnapokat.

Fagyos mosoly, jéggé lett tekintet, hamuban fürdik az este, s te nyalogatod sebeidet, mit tulajdon kezed, kezedre vetett. Világod saját ellopott hangodon rikolt, üvölt füledbe, s nézel csak, nézel előre várva az alakot a lámpák fényében, a moraját egy lassító autónak de csend csak, ami fejedre szakad, s a világod, mely lassan a múlté marad s éjjeli rémkép lesz.

Álmodban kőtömböt cipelsz, falakat emelsz, ajtókat csapsz be orrok előtt.
Lelked kútba dobva játszod a szenvedőt, karcolod a strigulát magas falaidba, s tétlen várod, hogy majd más lebontja. Számolod, hány volt aki becsapott, mert keserű szavait édesnek hitted s mert, nem láttad szemükben, hogy hazugság fénylett. Kacagva sírtál, erőtlen vívtál értelmetlen harcot s rejtetted fal mögé azt, ki igazi valód.

Nézheted kezedben azt, ami maradt, s romokat látsz s tomboló hadat s azt a kis keveset, aki belőled maradt. Markodból hullik ki homokja órádnak, s hallanod kell hangját egy újabb csatának, melyben lelked a tét s a magas falak, melyek azoktól védenek, kik szeretnek Téged.

Törött tükör

A törhetetlen

Az időbe zárva, reszketve, dühödten keresel valamit.

Egy szenvedélyes csók emlékképét, egy ölelést, amely csitította háborgó lelked.

Keresed a szépet abban a helyben ahol ragadtál.

Kapaszkodót a múltban, amibe százszor beleroppantál.

Keresed a magad törhetetlen képét szilánkos tükrödben.

Keresed azokat a megfáradt könnyeket és mosolyt is, mi régen őszinte volt.

Keresed magadban a fájdalmat, hogy szabadjára engedd,

hogy általa üvölthess a világra.

Hogy beleroppanj, s aztán újabb kőfalakat húzhass.

Hajszolod az életet, azt hiszed, hogy a századik vagy ezredik magadba roskadástól törhetetlen vagy!

Keresel valakit, akinek mutathatsz egy képet, mit magadról festesz, régen összetört tükrödben állva.

Törhetetlen szíved, lelked s tested, amíg valaki meg nem érinti, hozzá nem simul.

Nézd, ahogy tükröd magad tördeled, ha a simogatásnak vége, s ettől a világ omlik számodra össze a lábaid előtt, s te beletemetkezel, fuldokolsz.

Kifakult árnyéka vagy magadnak, az órádat nézve keresed nyomát a múltad idejének, az meg valahol messze rajtad kacag s vele az a fétis, amit akkor kergettél.

Pedig, azt hitted törhetetlen vagy!

Még nem tudom...

Még nem tudom mi lesz,
Ha a nap piros köpenyét felölti,
Szótlan alábukik a fák függönyében,
Helyét adva egy ezüstös, ismerős idegennek.

Még nem tudom, milyen az éjszaka
Csillagokkal szegélyezve,
Szellőtől megborzongva, fekve,
Gyöngyharmatos füvön.

Azt sem tudom, milyen lesz reggel,
Ha meleg sugarai a napnak
Arcomon keresgélve,
Aggodalmas ráncot kutatnak.

Nem tudom még azt sem,
Milyen lesz, ha a nyár,
Csak messziről köszön,
Integet két válla fölött az ősz mögött.

Tudnom kell még, szeretni,
Vágyni és reszketni egy lélekért,
Ki szívét dobbanón helyezte
Ügyetlen kezembe!

Füst és csend

Most nyugalom, most minden rendben,
Arcom füstbe temetve, ülök csak csendben.
Egy kis levegő, kis szusszanás és el is hagyom a stop táblát.
Nincs megállás.

A szabadulás vágya és bármilyen formája,
A lélegzet elakadásának vége.
Repülés a csillagok közt, egy kávé füstben úszva,
Egy kis nevetés.

Csendet füleimnek, hagy halljanak lágy zongorát,
Hegedűt, dühben úszó muzsikát!
Hangot torkomnak, hagy kiabálja szét,
Most már legyen elég!

Találj rám!

Találj rám a felhők alatt

Vakon is akár, ha nem süt a nap!

Találj rám, ha az ég leszakad

S a jövőm jövőt nem tartogat!

Legyen a tiéd az én sorsom is,

Hangod az én hangom is!

Találj rám csókkal, öleléssel

Vadul kiabálva, ha kell!

Találj rám a magas falak között,

Légy a nap első sugara

A szürke ablak mögött,

Mi igazi valód mutatja!

Légy az enyém, csak az enyém,

S leszek én drága kincsed,

Mint tulajdon neve a nincstelennek

Az aszfaltnak tenyerén!

Találj rám, keress meg kérlek,
Ha az út, mit igaznak vélek
Csak tövises barázda
S létem, létemnek kihunyt árnyéka!

Légy Te nekem a nyugalom,
Minden rossztól oltalom!
Légy, aki száz közül észrevesz,
Karon ragad, s nem ereszt!

Találj rám, emelj fel magasra

S én rajzolok majd az ég hasára

Színes szerelmet, dallamot

S leszel te az ecset, mit az élet adott!

Búcsú Renácska

Nem zokogtunk búcsút egymás karjaiban. Nem néztél vissza az ajtóban állva, ahogy én sem. Nem azért, mert nem szerettelek, vagy mert te nem szerettél. Nem kell emlékeznünk arra a pillanatra, amikor hátat fordítva kilépünk egymás életéből. Így volt a leges legjobb. Látva az üres ágyad, csak egy cigaretta kettesben való elszívása jutott az eszembe, és a biciklis előző este.
Ha legközelebb ráköszönsz egy melletted elsiető srácra, kérlek, csak olyan legyen, aki ha vissza is fordul utánad, érdemes elkérned a számát!
Nem ígérhetem azt, hogy hamarosan találkozunk, leülünk a padra kibeszélni pár Márkust, de túl kicsi a világ ahhoz, hogy ne lássalak viszont az életben, csak a facebook oldaladon.
Ha nem is lehetek melletted, úgy is eszedbe jutok majd, amikor öt méteres távolságon belül, valahol sunyiban beleszívsz egy cigibe, mert ott leszek majd az elhessegetett  füstjében. És tudom, ha egyszer is átsétálsz majd egy piroson, akkor is ott leszek majd a  túloldalon.
Sokat változtál, ezt te is tudod, nem az a naiv lányka vagy, aki voltál. Felnőtt NŐ lettél és ha valaha is szabályt szeretnél szegni, nézz magadba és rájössz, a szabály csak is saját magad voltál, én csak azt mutattam meg,  hogyan nevetheted ki. És mi van ha valaki rajta kap? Nevesd ki őt is, mert ő is csak egy szabály, bár még nem tudja.
(Kivéve, ha rendőr vagy NAV-os :D )
Ahhoz, hogy tanulj, fizetned is kell, ezért fáj, ha egy ÁKOS nem mákos :) és Márkus sáros, de majd egy egyenruhás, sármos fiatal beleolvad a szemeidbe, csak kérlek ne a nyakánál ragad meg és ne zavard el!!
Találkozunk még!!! <3

Vakon

Szemem lehunyom, csak az érzésnek élve kívánom, hogy  soha ne legyen vége.
Bosszant az idő és súlyos szavaid. Kell az érzés, hogy itt vagy velem.
Elveszni a szívednek dobbanásaiban, csillogó szemed játékos fényében örökké.
Ez volt, amit jobban akartam bármi másnál. Most könnyek nélkül- ahogy eddig is- szenvedek. Megint csak azért, mert akartam, hogy jó legyen.
Legyen valami, valamim csak nekem.

Veled, ketten, együtt, mi.

Bizalmamnak voltál álnok társa. Hátba döfted, pont ott volt a szívem s nevettél Te ostoba. Igaz szavaimat hazugra cserélted s Én szenvedtem. Nem te voltál! Nem igazi. Egy könnyű dallam, édes csevej, egy bájos mosoly aztán gúny és gyötrelem. Elvágtad a kötelem, amit szorítottam, végre már nem zuhantam. Két lábbal a földön bátran álltam, amíg fel nem emeltél majd, nevetve ellöktél s Én zuhantam.

Káprázat

Szemem előtt
Csillogsz, villogsz,
Elkápráztatsz,
Ahogy ragyogsz.

Alkoholban,
Drágakőben,
Annyi mámor
Bennük nincsen,

Akár sötét
Két szemedben,
Tőled kapott
Szerelmemben.

Neked adnám
Minden kincsem
Egyetlenegy
Leheletben.

Két karodban
Békét lelve,
Megpihennék
Ünnepelve.

Képzelet és
Káprázat vagy,
Csalogatsz, majd
Faképnél hagysz.

Mégis mindig
Olyan édes,
Kívánatos
Kísértés ez.

És amikor
Hozzád érek,
Messze repülsz,
El nem érlek.

Egy másik Én (Ex Altera)


Felfedem magam előttetek, hogy lássátok, nem csak az vagyok, akit mosolyogni láttok.
Eddig csak a csicsás képek kockáiban, porosodó borítókban és hosszúra szőtt, bonyolult sorokban kerestem én is saját magam.

Egy másik Én bujkált itt, s hang nélkül kiabált a Világra, név nélkül egy függöny mögül.
Széles vigyor, mikor láttok, csicsergő hang, mely belemászik fületekbe, és nevetés, egy-egy kacifántos mondatomtól. Még én sem értem, de nevetek s ti nem tudjátok, de én így feledek. Csak engedem, hogy minden oly messze szálljon s a tudatlanság peremén rekedjen.

Néha egyetlen mosolyom csak ösztönös reakció, figyelem elterelés, de nekem elég, mert nem látjátok, fogaim egymást őrölik lassan szét.
Hidd csak, hogy ez nem én vagyok, keresd arcomon a azt a ráncot, amely tagadhatná ennek valósságát, de nem fogod. Keresd csak a szememben, ha akarom megtalálod vagy, ha figyelsz, talán ott ül majd a szám sarkában.

Jegyezzétek meg!: minden arcon álarc van így azt látjátok, amit az mutat. De mielőtt másról akarnátok sokszínű álarcát leszedni, a sajátotokat kell letépni.

Hát elmentél!

Fortyogott bennem a düh s talán, még most is kicsit, de nem azért, mert elmentél.
Dühös voltam, míg szerettelek, úgy igazán szerelemmel, de csak az emlékedet.

Eddig hosszú kilométereken izzó parázson jártam hólyagosra meztelen lábam. Volt, hogy rád találtam
és felemeltél, gyógyír voltál és remény, de elengedtél újra és az jobban fájt. Vak voltam s te vezettél, néma s te énekeltél helyettem és én semmi mást nem hallottam,
csak édesen keserű szavaid.

Hát elmentél...
Bár kívánni tudnám, ne gyere soha, de tudom, akarnálak újra, akkor is, ha fájna.
Dühös vagyok, de csak arra, akire cserélni tudtál. Ott családot kaptál, itt pedig üresre lakott, kiégett szobát.

Hát elmentél, tényleg. Végszót nem ígérek ezekben a sorokban, mert abból annyi van és lesz még, mint finomszem homok egy marokban.
Hát viszlát!

Menj csak...

Menj csak, míg van hova!-
S ha már mindent láttál,
Találj vissza!

Ha késő gyere azért,
Hogy szemedbe mondjam,
Egykor volt, most véget ért.

És, hogy lássam gyötört arcod,
Amint az élet egy könnye
Zokog, harcát mesélve.

Ha jössz, hát szeress!-
Gyere csak kedves, kövess
És leszel Te olcsó játék számomra!


Akarom, hogy tudd, nem kellesz,
Már nem várlak, inkább csak
Maradj másnak!

Ne gyere hát addig,
Míg csak játéknak kellek,
Had élvezzem én is, hogy játszhatok veled!

Törött tükör

(II. rész) 

 

Van, hogy az ember megtörik,

Darabokban leomlik

És fájdalmasan vergődik,

Amíg megszűnik a világ.

Van, hogy nem képes egymaga

Felállni két lábra,

Csak tudva tudatlan

Másokat használva.

Van, hogy belenéz a tükörbe,

De az néha oly görbe,

Torz és törött egyszerre,
  Hát valóban hazudik?

Van, hogy álmodik, de üvöltve,

Párnáiba könnyezve,

Oly emlékeket keresve,

Amik régóta porosak.

Van, hogy csak lebegsz ájultan,

A valóság oly közel van.

Hát tégy úgy, hogy lássa

Van, aki már nem fél!