A vágy börtöne

Mintha földhöz láncolnád gyönge kezeid,
Mintha lelked reszketve fojtanád bele
Saját sanyarú tehetetlenségedbe.
Mintha nem  küszködnél ki elég hangot
Porzó torkodon, könnyezel,
Sorstalannak érzett sorsodon.

Ott ragadtál úgy hiszed
A vágyaid ostromolta börtönben,
Rozsdás rácsait markolva véres tenyereddel .
Mintha tudnál küzdeni érintésével,
Mintha lelökhetnéd magadról terhét,
Pillantását , égető kezét .
Mintha nem futkosna pilláid alatt
Szenvedélyben megforgatva
Megelevenedett teste,

Gyötrődve kiabálsz utána hajnalban és este,
S gondolsz a sürgető menekülésre.
Saját magad tartod rabként
Lelked börtönének legmélyén,
Mintha nem tudnád merre kereshetnéd
Szabadságod megváltó erejét messze tőle,
Mindentől, s minden máshoz még is oly közel.

Mintha elkaphatnád csápoló ujjaid közt,
Üldözöd az elvesztegetett időt vézna karjaiddal,
Sóvárogsz az eltemetett boldogságra,
Amely mellett elsétáltál azt egy másik úton hagyva.
Agyad blokkolja félelmed csonkította szárnyad,
Miszerint börtönben vagy, te egyedül
S csak is rá utalva, csak is rá vágyva.