Törött tükör

(II. rész) 

 

Van, hogy az ember megtörik,

Darabokban leomlik

És fájdalmasan vergődik,

Amíg megszűnik a világ.

Van, hogy nem képes egymaga

Felállni két lábra,

Csak tudva tudatlan

Másokat használva.

Van, hogy belenéz a tükörbe,

De az néha oly görbe,

Torz és törött egyszerre,
  Hát valóban hazudik?

Van, hogy álmodik, de üvöltve,

Párnáiba könnyezve,

Oly emlékeket keresve,

Amik régóta porosak.

Van, hogy csak lebegsz ájultan,

A valóság oly közel van.

Hát tégy úgy, hogy lássa

Van, aki már nem fél!

Csalódás

 Egy pillanat, egy érzés,
Amikor minden összefut
A szemeid előtt.
Gondolatok ezrei
Egyszerre kavarognak benned,
S nem tudsz mit mondani.
Nagyot nyelsz, de nem segít,
Mintha forró szöges drótokat
Nyelnél vissza.
Mély lélegzet, 
Ettől könnyebb lesz,
De nem mozdul torkodból
Az a fojtogató góc.
Valami széthullott, valamit kitéptek.
Csak reméled,
Hagytak még neked is,
Reméled, túl éled ezt is.

Úgy szorítottam, mintha az életem tartanám
Fáradó markomban, olyan biztos voltam,
Hogy még ott van.
De valami készült, mint vihar előtt a nagy csend,
Mely figyelmeztet, s te mégsem figyelsz,
Csak hirtelen már késő lett.

Annyi háborút, harcot, robbanást, sebet kell
Magamban oly mélyre temetnem. S miatta.
Ki voltam én neki? Milyen olcsó játékszer voltam,
Hogy ennyire gyorsan félre tettek a sarokba?
Talán nem volt bennem kihívás,
Vagy túl bonyolult és megoldhatatlan lennék?

Egyet biztosan tudok, apró darabokban heverek szanaszét.
Nem hibáztathatom csak őt ezért,
Én is oka vagyok.
Talán, ha nem szorítom annyira,
Vagy hamarabb látom, hogy nincs semmi
Remegő markomban, akkor lehet,
Könnyebb lett volna.

Nem bánom, ha elmegy,
de legalább örökre menne.
Bár nyelné el a téli köd, bár sose látnám,
Ahogy elfedik a csillogó kis hópelyhek.
De köszönet neki, mert megtudtam,
Milyen a saját romjaimra omlani újra és újra,
Aztán építkezni ismét rá.

Mert tudom, hogy többé nem akarom magam
Az emlékébe temetni.

Emlékekben

Fejemben hangosan ordítom a nemet,
Keresem azt, ami egykor elveszett,
Valahol egy másik gödörben,
Vagy egy másik úton,
Amikor azt hittem, el kell futnom.

Szívszorító gondolat,
Hogy valami az életünkből
Csupán megkopott emlék marad,
Amit akkor is úgy szorongatunk,
Amikor már nem is látjuk magát a képet,
Csak az érzést, melyet porral hintett
Az idő, amit máshol hagyunk.

Nézz rám!! Ide rejtőzöm előled,
S mégis kiadom magam neked
A sorokban elveszve,
Reménykedve, hogy az emlékek
A jelenem és jövőm lesznek.

Csak azt tudnám még,
Hogy Te hová rejtőztél,
Mert minél jobban kereslek,
Annál mélyebbre temetlek magamban,
S veled együtt azt a kis szilánkot,
Ami vérző sebet ásott bennem
S úgy vakarom.

Bárcsak kihúznád onnan!
Bárcsak lennél te a ragtapasz,
Amit kis szisszenéssel,
Gyorsan le lehet rántani,
Ha begyógyult a seb.

 Törött tükör  (I. rész)

Óh, ha csak egyszer éreznéd,
Óh, csak egyszer!
Csak lenne akkora erőm,
Hogy egy üvöltésemtől a Világ hasadna szét!
Akkor odaállnék eléd és üvöltenék.
De még milyen erősen...
Amíg darabokra nem törsz  ott belül.
Akkor éreznéd! Velem együtt törnél össze,
S apró darabjaink lehullnának a földre,
S alá, a pokolig egészen.
Megmutatnám, amire vállalkoztál.
Óh! Te kis butus, és nevetnék a végén,
Mert látnám az arcod, azt a gyötört ráncod,
Amely pofán csap.
Nevetnék, kacagnék s te sírnál,
Mert törött tükrödben, nem ember áll,
Csak egy nincstelen csöves,
Egy épület fagyos tövében, a halálért kiáltva.

Könnyek

Miért vagy még itt?
Miért nem mész már?
Mi az ami vissza tart?
Talán én vagyok, csak én lehetek.
Ha kell elengedlek, de várok még,
Várok, hogy biztos legyen.

Be sétálhatnál a ködbe,
Szemem elől lassan elfedne.
Keresnélek talán akkor is,
Nyitogatnám pilláim, talán feltűnsz
Mikorra kinyitom.
Biztosan sírnék..., de te nem látnád.

Miért nem indulsz?
Csak pár lépés előre,
Nem visznek a lábaid?
Vagy én nem engedlek?
Mennék veled, tudom, hogy nem lehet,
De akárhová elmennék veled.

Fordíthatnál hátat nekem,
Hallgathatnál holthoz méltón,
Ki fejét már lehajtotta régen
S nem rettegi a holnapot,
S most is figyel minket
Valahonnan éppen.

Csak mondj nemet!!
Már másra nem is kérlek,
csak adj nekem nyugalmat,
Szűnj meg, mint a fejfájás,
Tűnj el, mint egy kiütés
És talán nem halok bele.


Sírnék, ezt csak én tudom,
Milyen keservesen,
De belenevetnék abba a mély szemekbe,
Csak azért is, hogy ne tudd, ne sejtsd,
Belül darabokra robbanok szét.

" Talán elfeledlek" -hittem Én ostoba.

Emlékedre borul lassan a homály fehér leple.
Eltemet az idő, Te vagy más vagy Én? Jó hogy így történt?
Most itt vagyok nélküled s talán hiányod, ami bennem ébredezik.
Hiába temetlek ólom alá, újra csak áttöröm kemény falát.
Hiába zárlak száz lakatra, kinyitom mindet újra és újra.

Miért érzem, hogy te vagy a végzet,
Miért akarom hinni, hogy sorsom vagy,
Mi a csillagokban van megírva,
Hogy te lehetsz a sok rossznak a happy end-je?

Az vagy, csak egy nagy kérdőjel. Mindig is az voltál az életemben.
Az is leszel, egy nagy, görbe kérdőjel. Nekem nem ez kell.
Pontok és felkiáltójelek, minden mondatom után ilyet teszek,
Véget vetek valaminek, ami el sem kezdődhetett, mert nem engedted.
Nem látsz, nem hallasz, nem figyelsz, s én még is kergetlek.

Hogyan szerezhetném vissza azt, ami soha nem is volt az enyém,
S ami után mégis most is loholok.
Tudom, hogy szeretlek, de vajon téged, vagy csak a belém rögzült
Apró kis emlékképek mámoros pillanatait?

Mindig keresek valamit, egy mosolyt, ami más.
Egy szempárt, ami szinte forr, ha valamire felfigyel,
Vagy éppen a mélybe ránt.
Egy kis boldogságot a keserű kávém íze után,
Egy cseppnyi melegséget egy fagyos éjszakán,
Ami akár ölelésbe zárt fényességként ragyogja be azt.

De nélküled nem veszem észre egyiket sem,
Benned akarom látni egy egészben.
Akarom, hogy ölelj, akarom, hogy engem figyelj,
S ragyogjuk le együtt az égről a napot.

Boldog lennék, bármi lennék melletted,
De így csak láncra verve, ordítozom vergődve
S a szabadulást  reszketem.