Hazugság voltál

Emlékszem még a csillogásra a szemedben, arra a mosolyra is, amelybe beleszerettem. A napra, a ruháink színére, a szélre is, mitől libabőr siklott végig karjainkon.
Csak csacsogtam, ahogyan egy kislány s nem tudtam előre, hogy ott, abban a szobában a szívem is nálad hagyom s te a hazugságaid valamelyik polcára rakod.

Emlékeszem az első táncunkra, a zenére s a szövegre az ajkaidon. Emlékszem a csendre, amelybe burkolóztunk s a karjaid közt töltött, ígéreteid mérgezte percekre.
Emlékszem a szemed feneketlen mélységére, s a benne lévő titok és hazugság sötét egyvelegére. Emlékszem az arcodra, a csókodra, a kezedre s a telefonon átszűrődő hangodra.

Vagyis,... csak az emlékekre emlékszem. Arra, hogy évekig hazugságot szerettem.
Fájt, hogy hagytad, hogy beleroskadjak az önmarcangolásba, mert hazugság voltál.
Hagytál álmodni, szeretni egy illúziót, egy embert, aki nem is létezik.

Bár csak átverés voltál, köszönöm azt, hogy az emlékedhez való ragaszkodás, küzdelem, a düh és a rengeteg fájdalom az emlékedben való gyötrődés közben papírra vetett, csodálatos mondatokat szült.
Ma már csak pár vers, tinta és szó vagy, néhány megsárgult papíron heverő érzés félretéve a múltnak a fiókok legalján azzal a címmel, hogy: "Egyszer volt, hol nem volt egy HAZUGSÁG..."

Szürke napok

Üresek a lapok előttem. Gőzölög a tea, melyet fagyos kezem bögréstől körbefon. Nem gördülnek tollamból  szavak mondattá, képeim homályban járják láthatatlan táncukat feketén, fehéren, szürke köpenybe öltözve. A szobák falai ólomlepedőként nyomják lelkemet, mely tombolni készül.

Nem tudom megragadni a napokat, kirázni őket a szürkeségükből. Álmomban színeket lehelek a fák ágaira, virágokat gyúrok a kószáló esőcseppek patakjába és szivárványt festek az égbolt legaljára.

Néha elképzelem, ahogyan beoson a nap egy sugara az ablak sarkán s melegen megcirógatja a vállam, aztán végignyújtózik az arcomon. Ezt képzelem most is...

Lassan szürcsölök a teámból, miközben beszippantom gyümölcsaromáját s hagyom, had keveredjen az első kortyom ízével. Hmm... Tökéletes. Melegsége jólesőn terjed szét ajkamon s mosolyra késztet. Egy pillanatnyi nyugalmat ígér az élet zavaros koktéljában.

Bárcsak ilyen egyszerű volna mindig, de a sárban úszó autók zaja megállásra késztetik császkáló gondolataim s a színtelen ruháikat viselő emberek sokaságával együtt taszít bele a téli, szürke és ködös, magányos fuldoklásba.

Álmaim holnap, ugyan itt, ugyan ekkor ismét összefutnak, s majd téged is beleálmodlak egy cigaretta füstölgő parazsába, a szürke nap hideg világába.

Életek között

Sétálunk az életek között és vasmarokkal szorítjuk a mindennapos megszokásainkat.
Elvakultan rohanunk el egymás mellett. Néha fellökjük a másikat, átgyalogolunk rajta, néha pedig észre sem vesszük a mosolyt, az örömet, a fájdalmat s a könnyeket. Beleékelődve mások szívébe, vagy éppen az idegen életek sokaságába elfelejtjük, kik vagyunk, honnan indultunk, hová tartozunk s egyre többször azt is, hogy csak emberek vagyunk.

Nem vagyunk mindannyian mesebeli királynők, királyok,  kik lába alatt sürgölődnek szolga hadak.
Nem vagyunk istennők és istenek, hogy mindenki felett döntéseket hozzunk, ítélkezzünk és mesterkélt sorsot írjunk. De nem lehetünk marionettek pár cérna szálon lógva, állatok rács mögé zárva.
Ott lehetünk a nagyvilágban, emberként s gyakran más szerepét játszva. Lehetünk nappal hideg, mogorva főnökök, de munka után, ételt adva egy kóborgó eb számára emberek vagyunk.

Ott élünk a hibáinkban, a tudásunkban, kalandjainkban, a mosolyunkban. Szenvedhetünk a feltépett sebek felett könnyezve, sötétségben keseregve a fájó percek után kutatva. De a legnagyobb gyászban is emberként sírunk és igen... mosolygunk. Életek között gyakran magányba fordulunk, mert mások elengedik a kezünket, nem ölelnek, nem csókolnak és nem néznek vissza az együtt szőtt múltra.
Ők is emberek. Élnek. Éreznek. Nekik is fáj. Ők is nevetnek. De amikor elsétálsz majd mellettük, ne lökd fel őket, ne taposd a földbe csak nézd, ahogy elhaladnak melletted s valaki más ütközik majd neked valahol, más életek közepette.

Vele

Ha szemébe nézek
Látom a világot,
Ha bőréhez érek
Megvetem a bársonyt,

Mert selyem az ő bőre,
Ha az enyémhez ér,
Gyöngéd két tenyere,
Ha csókomból kér.

Ajka, ha útra kél
Lángoló nyakamon,
Érzem a méz ízét
Szigorú ajkamon.

Szívének ritmusát
Érzem egész testén,
Átlépve a határt
Követi az enyém.

Lemarad az idő,
Messze jár mögöttünk,
Minden gond békülő,
Egyel sem törődünk.

Képmutatás

A pokol felett sepregeted szemetedet
S porba törlöd véres tenyeredet.
Hová gyűjtöd a könnyel fedett leveleket?
S seprűdet az égbe emeled,
Hogy kinyújtsd kezed a felhők felett
Visítva istened, ki teremtett téged,
Hűtlen gyermeket, s talán még
Kapuját a mennyeknek eléred.

Ráborulsz majd sírodra
Mocskos nyelveden kántálva
Urunknak imáját, ahogy tanultad
S ahogy tanulja gyermeked,
Ezen a helyen, hol kenyered etted.
Hogy egyszer születtél s haltál
S neved, kövedre vésheted,
Mert az idő megfonta rád
Létezésed emlékkoszorúját.

Engedj szeretni

Engedj szeretni
A múltat feledni,
Engedj érezni
S, ha kell sebezni!

Engedj nevetni,
Az örömöt meglelni,
Engedj sírni
S, ha kell harcolni!

Engedj levegőt
S adj erőt,
Engedj karodba
Féltőn s szeretőn!

Engedj csókolni,
Ölelni, simulni,
Engedj közel
Vagy futni, ha kell!

Engedj beszélni
Vagy hallgattass el!
Engedj Szeretni
Vagy engedj csak el!

Szőke lány, piros rúzs

Szemében tombolt a düh, ahogy merev arcát néztem. Rezdületlen pillái alatt élesen tekintve a távolba, csak emlékek egyvelege forgott előtte. A nap aranyszínbe burkolta hosszú haját s ő néma volt s hideg.
Pirosra festett ajkai között szabálytalan suhant ki a levegő. Ragyogott rúzsán az őszi fény. Szürke sála alatt szívének szapora ritmusa szirénázott. Keze kabátja zsebében, ökölben feszült az anyagnak.
Ő volt az a lány, piros rúzsban, szőke hajba öltözve, ki százszor taposta saját romjait s néha összetörve zuhant annak poraira, aztán büszkén emelte fel fejét a nagy világra s kapaszkodott valami új szokásba, mi örömmel dédelgette boldogságra. Ő volt az, s valahogy mégsem. Mintha nem hallaná, hogy kiabálok.
Egy autó dübörögve hasít el közöttünk s hajának arany szálaiba ragadva táncol tovább a kavargó szél. Könnycseppjén  csillan a lemenő nap. Leheletében kavarog a már keserű csók és a tél íze. Ajkai közt sóhaj üvölti fájdalmát, izmai görcsösen hajtanak fejet akaratának, s vontatott léptekkel tovább sétál.
Lelkében csak a fájdalom ringatja kihűlt bölcsőjét a boldogságnak. Búcsút intve a nyárnak, a mosolyok idejének a lehulló faleveleknek, haza indul.