Vakon

Szemem lehunyom, csak az érzésnek élve kívánom, hogy  soha ne legyen vége.
Bosszant az idő és súlyos szavaid. Kell az érzés, hogy itt vagy velem.
Elveszni a szívednek dobbanásaiban, csillogó szemed játékos fényében örökké.
Ez volt, amit jobban akartam bármi másnál. Most könnyek nélkül- ahogy eddig is- szenvedek. Megint csak azért, mert akartam, hogy jó legyen.
Legyen valami, valamim csak nekem.

Veled, ketten, együtt, mi.

Bizalmamnak voltál álnok társa. Hátba döfted, pont ott volt a szívem s nevettél Te ostoba. Igaz szavaimat hazugra cserélted s Én szenvedtem. Nem te voltál! Nem igazi. Egy könnyű dallam, édes csevej, egy bájos mosoly aztán gúny és gyötrelem. Elvágtad a kötelem, amit szorítottam, végre már nem zuhantam. Két lábbal a földön bátran álltam, amíg fel nem emeltél majd, nevetve ellöktél s Én zuhantam.

Káprázat

Szemem előtt
Csillogsz, villogsz,
Elkápráztatsz,
Ahogy ragyogsz.

Alkoholban,
Drágakőben,
Annyi mámor
Bennük nincsen,

Akár sötét
Két szemedben,
Tőled kapott
Szerelmemben.

Neked adnám
Minden kincsem
Egyetlenegy
Leheletben.

Két karodban
Békét lelve,
Megpihennék
Ünnepelve.

Képzelet és
Káprázat vagy,
Csalogatsz, majd
Faképnél hagysz.

Mégis mindig
Olyan édes,
Kívánatos
Kísértés ez.

És amikor
Hozzád érek,
Messze repülsz,
El nem érlek.

Egy másik Én (Ex Altera)


Felfedem magam előttetek, hogy lássátok, nem csak az vagyok, akit mosolyogni láttok.
Eddig csak a csicsás képek kockáiban, porosodó borítókban és hosszúra szőtt, bonyolult sorokban kerestem én is saját magam.

Egy másik Én bujkált itt, s hang nélkül kiabált a Világra, név nélkül egy függöny mögül.
Széles vigyor, mikor láttok, csicsergő hang, mely belemászik fületekbe, és nevetés, egy-egy kacifántos mondatomtól. Még én sem értem, de nevetek s ti nem tudjátok, de én így feledek. Csak engedem, hogy minden oly messze szálljon s a tudatlanság peremén rekedjen.

Néha egyetlen mosolyom csak ösztönös reakció, figyelem elterelés, de nekem elég, mert nem látjátok, fogaim egymást őrölik lassan szét.
Hidd csak, hogy ez nem én vagyok, keresd arcomon a azt a ráncot, amely tagadhatná ennek valósságát, de nem fogod. Keresd csak a szememben, ha akarom megtalálod vagy, ha figyelsz, talán ott ül majd a szám sarkában.

Jegyezzétek meg!: minden arcon álarc van így azt látjátok, amit az mutat. De mielőtt másról akarnátok sokszínű álarcát leszedni, a sajátotokat kell letépni.

Hát elmentél!

Fortyogott bennem a düh s talán, még most is kicsit, de nem azért, mert elmentél.
Dühös voltam, míg szerettelek, úgy igazán szerelemmel, de csak az emlékedet.

Eddig hosszú kilométereken izzó parázson jártam hólyagosra meztelen lábam. Volt, hogy rád találtam
és felemeltél, gyógyír voltál és remény, de elengedtél újra és az jobban fájt. Vak voltam s te vezettél, néma s te énekeltél helyettem és én semmi mást nem hallottam,
csak édesen keserű szavaid.

Hát elmentél...
Bár kívánni tudnám, ne gyere soha, de tudom, akarnálak újra, akkor is, ha fájna.
Dühös vagyok, de csak arra, akire cserélni tudtál. Ott családot kaptál, itt pedig üresre lakott, kiégett szobát.

Hát elmentél, tényleg. Végszót nem ígérek ezekben a sorokban, mert abból annyi van és lesz még, mint finomszem homok egy marokban.
Hát viszlát!

Menj csak...

Menj csak, míg van hova!-
S ha már mindent láttál,
Találj vissza!

Ha késő gyere azért,
Hogy szemedbe mondjam,
Egykor volt, most véget ért.

És, hogy lássam gyötört arcod,
Amint az élet egy könnye
Zokog, harcát mesélve.

Ha jössz, hát szeress!-
Gyere csak kedves, kövess
És leszel Te olcsó játék számomra!


Akarom, hogy tudd, nem kellesz,
Már nem várlak, inkább csak
Maradj másnak!

Ne gyere hát addig,
Míg csak játéknak kellek,
Had élvezzem én is, hogy játszhatok veled!

Törött tükör

(II. rész) 

 

Van, hogy az ember megtörik,

Darabokban leomlik

És fájdalmasan vergődik,

Amíg megszűnik a világ.

Van, hogy nem képes egymaga

Felállni két lábra,

Csak tudva tudatlan

Másokat használva.

Van, hogy belenéz a tükörbe,

De az néha oly görbe,

Torz és törött egyszerre,
  Hát valóban hazudik?

Van, hogy álmodik, de üvöltve,

Párnáiba könnyezve,

Oly emlékeket keresve,

Amik régóta porosak.

Van, hogy csak lebegsz ájultan,

A valóság oly közel van.

Hát tégy úgy, hogy lássa

Van, aki már nem fél!

Csalódás

 Egy pillanat, egy érzés,
Amikor minden összefut
A szemeid előtt.
Gondolatok ezrei
Egyszerre kavarognak benned,
S nem tudsz mit mondani.
Nagyot nyelsz, de nem segít,
Mintha forró szöges drótokat
Nyelnél vissza.
Mély lélegzet, 
Ettől könnyebb lesz,
De nem mozdul torkodból
Az a fojtogató góc.
Valami széthullott, valamit kitéptek.
Csak reméled,
Hagytak még neked is,
Reméled, túl éled ezt is.