Képmutatás

A pokol felett sepregeted szemetedet
S porba törlöd véres tenyeredet.
Hová gyűjtöd a könnyel fedett leveleket?
S seprűdet az égbe emeled,
Hogy kinyújtsd kezed a felhők felett
Visítva istened, ki teremtett téged,
Hűtlen gyermeket, s talán még
Kapuját a mennyeknek eléred.

Ráborulsz majd sírodra
Mocskos nyelveden kántálva
Urunknak imáját, ahogy tanultad
S ahogy tanulja gyermeked,
Ezen a helyen, hol kenyered etted.
Hogy egyszer születtél s haltál
S neved, kövedre vésheted,
Mert az idő megfonta rád
Létezésed emlékkoszorúját.

Engedj szeretni

Engedj szeretni
A múltat feledni,
Engedj érezni
S, ha kell sebezni!

Engedj nevetni,
Az örömöt meglelni,
Engedj sírni
S, ha kell harcolni!

Engedj levegőt
S adj erőt,
Engedj karodba
Féltőn s szeretőn!

Engedj csókolni,
Ölelni, simulni,
Engedj közel
Vagy futni, ha kell!

Engedj beszélni
Vagy hallgattass el!
Engedj Szeretni
Vagy engedj csak el!

Szőke lány, piros rúzs

Szemében tombolt a düh, ahogy merev arcát néztem. Rezdületlen pillái alatt élesen tekintve a távolba, csak emlékek egyvelege forgott előtte. A nap aranyszínbe burkolta hosszú haját s ő néma volt s hideg.
Pirosra festett ajkai között szabálytalan suhant ki a levegő. Ragyogott rúzsán az őszi fény. Szürke sála alatt szívének szapora ritmusa szirénázott. Keze kabátja zsebében, ökölben feszült az anyagnak.
Ő volt az a lány, piros rúzsban, szőke hajba öltözve, ki százszor taposta saját romjait s néha összetörve zuhant annak poraira, aztán büszkén emelte fel fejét a nagy világra s kapaszkodott valami új szokásba, mi örömmel dédelgette boldogságra. Ő volt az, s valahogy mégsem. Mintha nem hallaná, hogy kiabálok.
Egy autó dübörögve hasít el közöttünk s hajának arany szálaiba ragadva táncol tovább a kavargó szél. Könnycseppjén  csillan a lemenő nap. Leheletében kavarog a már keserű csók és a tél íze. Ajkai közt sóhaj üvölti fájdalmát, izmai görcsösen hajtanak fejet akaratának, s vontatott léptekkel tovább sétál.
Lelkében csak a fájdalom ringatja kihűlt bölcsőjét a boldogságnak. Búcsút intve a nyárnak, a mosolyok idejének a lehulló faleveleknek, haza indul.

Falak

Ami még marad! 

Pár perc, hosszú sóhaj, lágy ölelés. Néhány dobbanás, könnyű csevegés és az a nevetés... Kinyitsz egy ajtót, egy vasrácsos kaput, s láncod földre dobod. Még vissza nézel, nevetésed csillan arcodon, aztán ugrassz. Szárnyakon repít, s bízol mert bízni akarod, nem ejt le téged. Oda engeded, ahol már százan gázoltak át, gőgös hittel, hogy nem féled a holnapokat.

Fagyos mosoly, jéggé lett tekintet, hamuban fürdik az este, s te nyalogatod sebeidet, mit tulajdon kezed, kezedre vetett. Világod saját ellopott hangodon rikolt, üvölt füledbe, s nézel csak, nézel előre várva az alakot a lámpák fényében, a moraját egy lassító autónak de csend csak, ami fejedre szakad, s a világod, mely lassan a múlté marad s éjjeli rémkép lesz.

Álmodban kőtömböt cipelsz, falakat emelsz, ajtókat csapsz be orrok előtt.
Lelked kútba dobva játszod a szenvedőt, karcolod a strigulát magas falaidba, s tétlen várod, hogy majd más lebontja. Számolod, hány volt aki becsapott, mert keserű szavait édesnek hitted s mert, nem láttad szemükben, hogy hazugság fénylett. Kacagva sírtál, erőtlen vívtál értelmetlen harcot s rejtetted fal mögé azt, ki igazi valód.

Nézheted kezedben azt, ami maradt, s romokat látsz s tomboló hadat s azt a kis keveset, aki belőled maradt. Markodból hullik ki homokja órádnak, s hallanod kell hangját egy újabb csatának, melyben lelked a tét s a magas falak, melyek azoktól védenek, kik szeretnek Téged.

Törött tükör

A törhetetlen

Az időbe zárva, reszketve, dühödten keresel valamit.

Egy szenvedélyes csók emlékképét, egy ölelést, amely csitította háborgó lelked.

Keresed a szépet abban a helyben ahol ragadtál.

Kapaszkodót a múltban, amibe százszor beleroppantál.

Keresed a magad törhetetlen képét szilánkos tükrödben.

Keresed azokat a megfáradt könnyeket és mosolyt is, mi régen őszinte volt.

Keresed magadban a fájdalmat, hogy szabadjára engedd,

hogy általa üvölthess a világra.

Hogy beleroppanj, s aztán újabb kőfalakat húzhass.

Hajszolod az életet, azt hiszed, hogy a századik vagy ezredik magadba roskadástól törhetetlen vagy!

Keresel valakit, akinek mutathatsz egy képet, mit magadról festesz, régen összetört tükrödben állva.

Törhetetlen szíved, lelked s tested, amíg valaki meg nem érinti, hozzá nem simul.

Nézd, ahogy tükröd magad tördeled, ha a simogatásnak vége, s ettől a világ omlik számodra össze a lábaid előtt, s te beletemetkezel, fuldokolsz.

Kifakult árnyéka vagy magadnak, az órádat nézve keresed nyomát a múltad idejének, az meg valahol messze rajtad kacag s vele az a fétis, amit akkor kergettél.

Pedig, azt hitted törhetetlen vagy!

Még nem tudom...

Még nem tudom mi lesz,
Ha a nap piros köpenyét felölti,
Szótlan alábukik a fák függönyében,
Helyét adva egy ezüstös, ismerős idegennek.

Még nem tudom, milyen az éjszaka
Csillagokkal szegélyezve,
Szellőtől megborzongva, fekve,
Gyöngyharmatos füvön.

Azt sem tudom, milyen lesz reggel,
Ha meleg sugarai a napnak
Arcomon keresgélve,
Aggodalmas ráncot kutatnak.

Nem tudom még azt sem,
Milyen lesz, ha a nyár,
Csak messziről köszön,
Integet két válla fölött az ősz mögött.

Tudnom kell még, szeretni,
Vágyni és reszketni egy lélekért,
Ki szívét dobbanón helyezte
Ügyetlen kezembe!

Füst és csend

Most nyugalom, most minden rendben,
Arcom füstbe temetve, ülök csak csendben.
Egy kis levegő, kis szusszanás és el is hagyom a stop táblát.
Nincs megállás.

A szabadulás vágya és bármilyen formája,
A lélegzet elakadásának vége.
Repülés a csillagok közt, egy kávé füstben úszva,
Egy kis nevetés.

Csendet füleimnek, hagy halljanak lágy zongorát,
Hegedűt, dühben úszó muzsikát!
Hangot torkomnak, hagy kiabálja szét,
Most már legyen elég!