Szemében tombolt a düh,
ahogy merev arcát néztem. Rezdületlen pillái alatt élesen tekintve a
távolba, csak emlékek egyvelege forgott előtte. A nap aranyszínbe
burkolta hosszú haját s ő néma volt s hideg.
Pirosra
festett ajkai között szabálytalan suhant ki a levegő. Ragyogott rúzsán
az őszi fény. Szürke sála alatt szívének szapora ritmusa szirénázott.
Keze kabátja zsebében, ökölben feszült az anyagnak.
Ő
volt az a lány, piros rúzsban, szőke hajba öltözve, ki százszor taposta
saját romjait s néha összetörve zuhant annak poraira, aztán büszkén
emelte fel fejét a nagy világra s kapaszkodott valami új szokásba, mi
örömmel dédelgette boldogságra. Ő volt az, s valahogy mégsem. Mintha nem
hallaná, hogy kiabálok.
Egy
autó dübörögve hasít el közöttünk s hajának arany szálaiba ragadva
táncol tovább a kavargó szél. Könnycseppjén csillan a lemenő nap.
Leheletében kavarog a már keserű csók és a tél íze. Ajkai közt sóhaj
üvölti fájdalmát, izmai görcsösen hajtanak fejet akaratának, s vontatott
léptekkel tovább sétál.
Lelkében
csak a fájdalom ringatja kihűlt bölcsőjét a boldogságnak. Búcsút intve a
nyárnak, a mosolyok idejének a lehulló faleveleknek, haza indul.
