Temess el Csönd!

Temess el Csönd!
Olyan mélyre,
Hogy ne hallja
Az éj sötétje!

Temess el Csönd!
Nagyon mélyre,
Hogy ne lássa lelkem
Az égnek kékje!

Temess el Fájdalom!
Ölelj, ha akarom,
Szívd be az illatom
Érezd, hogy haldoklom!

Temess el Csönd!
Olyan mélyre,
Hogy sikoltson szívem
Száz szilánktól sértve!

Temess el Csönd!
Oly szépen kérlek,
Csak a csillagok meséljék,
Hogy születtem s éltem!

Erőltetett menet

Meddig rángatjuk még azt az átkozott kötelet?


Észre sem veszed! Haldoklunk.
Mind a ketten meghalunk. Belehalunk egymásba.
Pengeélen táncoljuk a mi kis keringőnket,
Rángatva kettőnk közt egy kötelet.
Te nem engeded és én nem eresztem.
Makacsul ragadjuk fáradó kezünkkel.
De, vajon ki engedi el?

Rángatjuk egymást.
Hol egy újabb tátongó szakadék felé,
Hol egy újabból ki.
Nevetünk, majd sírunk és újra nevetünk
És sírunk és újra és újra csak..., szeretünk.
Fáradt vagyok. Elfáradtam és szeretlek.
Én a kezedbe adtam a lelkemet,
De te nem engedsz be a tiedbe, elrejted.
Nem értelek és te sem érted, Én szenvedek,
Veled és nélküled... Így.
Csak rángatjuk azt az átkozott kötelet.
Félsz és ezért én is félek.
És, ha elszakad?

Erőltetett egy menet.
Monoton és egyhangú.
Egymáson tapossuk le az éveket.
Én siratom azt, ami mögöttünk az időben veszett
És te félted azt, ami nem is volt soha sem.
Egy lépés előre, aztán jöhetne a többi,
Mert ez általában így szokott menni.
De te rántasz egyet és én zokogva zuhanok vissza.
Hát nem látod?

Észre sem veszed,
Hogy régóta toporzékolunk ugyan azon a helyen?
Elnyomsz engem. Szeretsz, nem szeretsz?
Csak pörögnek le az órák, a napok.
Velem vagy, mégis egyedül vagyok.
Hiába ölelsz, egy világ feszül közöttünk kettőnk mellkasához,
És én hiába kiáltok...
Te nem előre nem akarsz lépni!
Te hozzám nem akarsz soha odaérni?
Pedig, ha maradunk, meghalunk.

Ígéret Vagy!

Olyan vagy,
Mint maga az élet,
Ígéret
Egy boldogabb végre.

Főhős vagy
Egy hosszú regényben,
Vágyálom
A valós életben.

Olyan vagy,
Mint egy mesés álom,
Fájdalom,
Mi gyötör, ha látom.

Ital vagy,
Mi mámoros méreg,
Szomjazom,
Innék még belőled!


A vágy börtöne

Mintha földhöz láncolnád gyönge kezeid,
Mintha lelked reszketve fojtanád bele
Saját sanyarú tehetetlenségedbe.
Mintha nem  küszködnél ki elég hangot
Porzó torkodon, könnyezel,
Sorstalannak érzett sorsodon.

Ott ragadtál úgy hiszed
A vágyaid ostromolta börtönben,
Rozsdás rácsait markolva véres tenyereddel .
Mintha tudnál küzdeni érintésével,
Mintha lelökhetnéd magadról terhét,
Pillantását , égető kezét .
Mintha nem futkosna pilláid alatt
Szenvedélyben megforgatva
Megelevenedett teste,

Gyötrődve kiabálsz utána hajnalban és este,
S gondolsz a sürgető menekülésre.
Saját magad tartod rabként
Lelked börtönének legmélyén,
Mintha nem tudnád merre kereshetnéd
Szabadságod megváltó erejét messze tőle,
Mindentől, s minden máshoz még is oly közel.

Mintha elkaphatnád csápoló ujjaid közt,
Üldözöd az elvesztegetett időt vézna karjaiddal,
Sóvárogsz az eltemetett boldogságra,
Amely mellett elsétáltál azt egy másik úton hagyva.
Agyad blokkolja félelmed csonkította szárnyad,
Miszerint börtönben vagy, te egyedül
S csak is rá utalva, csak is rá vágyva.

Törött Tükör

   "Az utolsó helyen"

Szánalom remeg öklömön
Szilánk csillan eleven bőrömön
Mit dühös lüktetés
Tükrömből vadul roppantott szét
Mert benne torzult emberek arcok hangok
Kik mind voltatok valakik azok
Kik közt voltam s már csak mögöttetek vagyok
S míg tartotok nem haladhatok.
Mind nevettetek s én nevethettem
S aztán lettem kit feledhettek ellökhettek
S az utolsó helyről ha mást nem lehet
Majd tárgyként elővesztek.

Ti ugatva a csalódás száz sebhelyem nyaldosva
Törtétek apró vérző darabra
Tulajdon tükrömet
S én sikoltva fulladtam meg köztetek
Mikor elvárásokkal kergetve
A sor végére tettetek.
Volt aki szavakkal mérgezett
S nekem rezdületlen tűrni kellett
Számtalan hamis mosolyt erő felett.
Volt ki tettekkel karmolt rám sebeket
Amikbe a fájdalmat temettem
S én üvöltéssel véstem be a neveket
Mélyen a szívembe, a fekete-pontos füzetbe
Egy életre s azon túl is örökre.

Ordítás helyett néma szavak
Könnyek helyett csak a mosoly marad
Pedig nincs béke a bordák alatt
Süvít az üresség amiben ott dobbannak
Azok a fájó nehéz szavak.
Rángat a valóság az éberség felé
Álomról álomra a szakadék elé
Hol toporogva állok majd én is a végén
Egy hosszú sornak az elnyomottak élén.


Hazugság voltál

Emlékszem még a csillogásra a szemedben, arra a mosolyra is, amelybe beleszerettem. A napra, a ruháink színére, a szélre is, mitől libabőr siklott végig karjainkon.
Csak csacsogtam, ahogyan egy kislány s nem tudtam előre, hogy ott, abban a szobában a szívem is nálad hagyom s te a hazugságaid valamelyik polcára rakod.

Emlékeszem az első táncunkra, a zenére s a szövegre az ajkaidon. Emlékszem a csendre, amelybe burkolóztunk s a karjaid közt töltött, ígéreteid mérgezte percekre.
Emlékszem a szemed feneketlen mélységére, s a benne lévő titok és hazugság sötét egyvelegére. Emlékszem az arcodra, a csókodra, a kezedre s a telefonon átszűrődő hangodra.

Vagyis,... csak az emlékekre emlékszem. Arra, hogy évekig hazugságot szerettem.
Fájt, hogy hagytad, hogy beleroskadjak az önmarcangolásba, mert hazugság voltál.
Hagytál álmodni, szeretni egy illúziót, egy embert, aki nem is létezik.


Bár csak átverés voltál, köszönöm azt, hogy az emlékedhez való ragaszkodás, küzdelem, a düh és a rengeteg fájdalom az emlékedben való gyötrődés közben papírra vetett, csodálatos mondatokat szült.
Ma már csak pár vers, tinta és szó vagy, néhány megsárgult papíron heverő érzés félretéve a múltnak a fiókok legalján azzal a címmel, hogy: "Egyszer volt, hol nem volt egy HAZUGSÁG..."



Szürke napok

Üresek a lapok előttem. Gőzölög a tea, melyet fagyos kezem bögréstől körbefon. Nem gördülnek tollamból  szavak mondattá, képeim homályban járják láthatatlan táncukat feketén, fehéren, szürke köpenybe öltözve. A szobák falai ólomlepedőként nyomják lelkemet, mely tombolni készül.

Nem tudom megragadni a napokat, kirázni őket a szürkeségükből. Álmomban színeket lehelek a fák ágaira, virágokat gyúrok a kószáló esőcseppek patakjába és szivárványt festek az égbolt legaljára.

Néha elképzelem, ahogyan beoson a nap egy sugara az ablak sarkán s melegen megcirógatja a vállam, aztán végignyújtózik az arcomon. Ezt képzelem most is...

Lassan szürcsölök a teámból, miközben beszippantom gyümölcsaromáját s hagyom, had keveredjen az első kortyom ízével. Hmm... Tökéletes. Melegsége jólesőn terjed szét ajkamon s mosolyra késztet. Egy pillanatnyi nyugalmat ígér az élet zavaros koktéljában.

Bárcsak ilyen egyszerű volna mindig, de a sárban úszó autók zaja megállásra késztetik császkáló gondolataim s a színtelen ruháikat viselő emberek sokaságával együtt taszít bele a téli, szürke és ködös, magányos fuldoklásba.

Álmaim holnap, ugyan itt, ugyan ekkor ismét összefutnak, s majd téged is beleálmodlak egy cigaretta füstölgő parazsába, a szürke nap hideg világába.