Meddig rángatjuk még azt az átkozott kötelet?
Észre sem veszed! Haldoklunk.
Mind a ketten meghalunk. Belehalunk egymásba.
Pengeélen táncoljuk a mi kis keringőnket,
Rángatva kettőnk közt egy kötelet.
Te nem engeded és én nem eresztem.
Makacsul ragadjuk fáradó kezünkkel.
De, vajon ki engedi el?
Rángatjuk egymást.
Hol egy újabb tátongó szakadék felé,
Hol egy újabból ki.
Nevetünk, majd sírunk és újra nevetünk
És sírunk és újra és újra csak..., szeretünk.
Fáradt vagyok. Elfáradtam és szeretlek.
Én a kezedbe adtam a lelkemet,
De te nem engedsz be a tiedbe, elrejted.
Nem értelek és te sem érted, Én szenvedek,
Veled és nélküled... Így.
Csak rángatjuk azt az átkozott kötelet.
Félsz és ezért én is félek.
És, ha elszakad?
Erőltetett egy menet.
Monoton és egyhangú.
Egymáson tapossuk le az éveket.
Én siratom azt, ami mögöttünk az időben veszett
És te félted azt, ami nem is volt soha sem.
Egy lépés előre, aztán jöhetne a többi,
Mert ez általában így szokott menni.
De te rántasz egyet és én zokogva zuhanok vissza.
Hát nem látod?
Észre sem veszed,
Hogy régóta toporzékolunk ugyan azon a helyen?
Elnyomsz engem. Szeretsz, nem szeretsz?
Csak pörögnek le az órák, a napok.
Velem vagy, mégis egyedül vagyok.
Hiába ölelsz, egy világ feszül közöttünk kettőnk mellkasához,
És én hiába kiáltok...
Te nem előre nem akarsz lépni!
Te hozzám nem akarsz soha odaérni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése