Emlékszem még a csillogásra a szemedben, arra a mosolyra is, amelybe beleszerettem. A napra, a ruháink színére, a szélre is, mitől libabőr siklott végig karjainkon.
Csak csacsogtam, ahogyan egy kislány s nem tudtam előre, hogy ott, abban a szobában a szívem is nálad hagyom s te a hazugságaid valamelyik polcára rakod.
Emlékeszem az első táncunkra, a zenére s a szövegre az ajkaidon. Emlékszem a csendre, amelybe burkolóztunk s a karjaid közt töltött, ígéreteid mérgezte percekre.
Emlékszem a szemed feneketlen mélységére, s a benne lévő titok és hazugság sötét egyvelegére. Emlékszem az arcodra, a csókodra, a kezedre s a telefonon átszűrődő hangodra.
Vagyis,... csak az emlékekre emlékszem. Arra, hogy évekig hazugságot szerettem.
Fájt, hogy hagytad, hogy beleroskadjak az önmarcangolásba, mert hazugság voltál.
Hagytál álmodni, szeretni egy illúziót, egy embert, aki nem is létezik.
Bár csak átverés voltál, köszönöm azt, hogy az emlékedhez való ragaszkodás, küzdelem, a düh és a rengeteg fájdalom az emlékedben való gyötrődés közben papírra vetett, csodálatos mondatokat szült.
Ma már csak pár vers, tinta és szó vagy, néhány megsárgult papíron heverő érzés félretéve a múltnak a fiókok legalján azzal a címmel, hogy: "Egyszer volt, hol nem volt egy HAZUGSÁG..."
