Vakon

Szemem lehunyom, csak az érzésnek élve kívánom, hogy  soha ne legyen vége.
Bosszant az idő és súlyos szavaid. Kell az érzés, hogy itt vagy velem.
Elveszni a szívednek dobbanásaiban, csillogó szemed játékos fényében örökké.
Ez volt, amit jobban akartam bármi másnál. Most könnyek nélkül- ahogy eddig is- szenvedek. Megint csak azért, mert akartam, hogy jó legyen.
Legyen valami, valamim csak nekem.

Veled, ketten, együtt, mi.

Bizalmamnak voltál álnok társa. Hátba döfted, pont ott volt a szívem s nevettél Te ostoba. Igaz szavaimat hazugra cserélted s Én szenvedtem. Nem te voltál! Nem igazi. Egy könnyű dallam, édes csevej, egy bájos mosoly aztán gúny és gyötrelem. Elvágtad a kötelem, amit szorítottam, végre már nem zuhantam. Két lábbal a földön bátran álltam, amíg fel nem emeltél majd, nevetve ellöktél s Én zuhantam.

Káprázat

Szemem előtt
Csillogsz, villogsz,
Elkápráztatsz,
Ahogy ragyogsz.

Alkoholban,
Drágakőben,
Annyi mámor
Bennük nincsen,

Akár sötét
Két szemedben,
Tőled kapott
Szerelmemben.

Neked adnám
Minden kincsem
Egyetlenegy
Leheletben.

Két karodban
Békét lelve,
Megpihennék
Ünnepelve.

Képzelet és
Káprázat vagy,
Csalogatsz, majd
Faképnél hagysz.

Mégis mindig
Olyan édes,
Kívánatos
Kísértés ez.

És amikor
Hozzád érek,
Messze repülsz,
El nem érlek.