Úgy szorítottam, mintha az életem tartanám
Fáradó markomban, olyan biztos voltam,
Hogy még ott van.
De valami készült, mint vihar előtt a nagy csend,
Mely figyelmeztet, s te mégsem figyelsz,
Csak hirtelen már késő lett.

Annyi háborút, harcot, robbanást, sebet kell
Magamban oly mélyre temetnem. S miatta.
Ki voltam én neki? Milyen olcsó játékszer voltam,
Hogy ennyire gyorsan félre tettek a sarokba?
Talán nem volt bennem kihívás,
Vagy túl bonyolult és megoldhatatlan lennék?

Egyet biztosan tudok, apró darabokban heverek szanaszét.
Nem hibáztathatom csak őt ezért,
Én is oka vagyok.
Talán, ha nem szorítom annyira,
Vagy hamarabb látom, hogy nincs semmi
Remegő markomban, akkor lehet,
Könnyebb lett volna.

Nem bánom, ha elmegy,
de legalább örökre menne.
Bár nyelné el a téli köd, bár sose látnám,
Ahogy elfedik a csillogó kis hópelyhek.
De köszönet neki, mert megtudtam,
Milyen a saját romjaimra omlani újra és újra,
Aztán építkezni ismét rá.

Mert tudom, hogy többé nem akarom magam
Az emlékébe temetni.