Egy másik Én (Ex Altera)


Felfedem magam előttetek, hogy lássátok, nem csak az vagyok, akit mosolyogni láttok.
Eddig csak a csicsás képek kockáiban, porosodó borítókban és hosszúra szőtt, bonyolult sorokban kerestem én is saját magam.

Egy másik Én bujkált itt, s hang nélkül kiabált a Világra, név nélkül egy függöny mögül.
Széles vigyor, mikor láttok, csicsergő hang, mely belemászik fületekbe, és nevetés, egy-egy kacifántos mondatomtól. Még én sem értem, de nevetek s ti nem tudjátok, de én így feledek. Csak engedem, hogy minden oly messze szálljon s a tudatlanság peremén rekedjen.

Néha egyetlen mosolyom csak ösztönös reakció, figyelem elterelés, de nekem elég, mert nem látjátok, fogaim egymást őrölik lassan szét.
Hidd csak, hogy ez nem én vagyok, keresd arcomon a azt a ráncot, amely tagadhatná ennek valósságát, de nem fogod. Keresd csak a szememben, ha akarom megtalálod vagy, ha figyelsz, talán ott ül majd a szám sarkában.

Jegyezzétek meg!: minden arcon álarc van így azt látjátok, amit az mutat. De mielőtt másról akarnátok sokszínű álarcát leszedni, a sajátotokat kell letépni.

Hát elmentél!

Fortyogott bennem a düh s talán, még most is kicsit, de nem azért, mert elmentél.
Dühös voltam, míg szerettelek, úgy igazán szerelemmel, de csak az emlékedet.

Eddig hosszú kilométereken izzó parázson jártam hólyagosra meztelen lábam. Volt, hogy rád találtam
és felemeltél, gyógyír voltál és remény, de elengedtél újra és az jobban fájt. Vak voltam s te vezettél, néma s te énekeltél helyettem és én semmi mást nem hallottam,
csak édesen keserű szavaid.

Hát elmentél...
Bár kívánni tudnám, ne gyere soha, de tudom, akarnálak újra, akkor is, ha fájna.
Dühös vagyok, de csak arra, akire cserélni tudtál. Ott családot kaptál, itt pedig üresre lakott, kiégett szobát.

Hát elmentél, tényleg. Végszót nem ígérek ezekben a sorokban, mert abból annyi van és lesz még, mint finomszem homok egy marokban.
Hát viszlát!

Menj csak...

Menj csak, míg van hova!-
S ha már mindent láttál,
Találj vissza!

Ha késő gyere azért,
Hogy szemedbe mondjam,
Egykor volt, most véget ért.

És, hogy lássam gyötört arcod,
Amint az élet egy könnye
Zokog, harcát mesélve.

Ha jössz, hát szeress!-
Gyere csak kedves, kövess
És leszel Te olcsó játék számomra!


Akarom, hogy tudd, nem kellesz,
Már nem várlak, inkább csak
Maradj másnak!

Ne gyere hát addig,
Míg csak játéknak kellek,
Had élvezzem én is, hogy játszhatok veled!

Törött tükör

(II. rész) 

 

Van, hogy az ember megtörik,

Darabokban leomlik

És fájdalmasan vergődik,

Amíg megszűnik a világ.

Van, hogy nem képes egymaga

Felállni két lábra,

Csak tudva tudatlan

Másokat használva.

Van, hogy belenéz a tükörbe,

De az néha oly görbe,

Torz és törött egyszerre,
  Hát valóban hazudik?

Van, hogy álmodik, de üvöltve,

Párnáiba könnyezve,

Oly emlékeket keresve,

Amik régóta porosak.

Van, hogy csak lebegsz ájultan,

A valóság oly közel van.

Hát tégy úgy, hogy lássa

Van, aki már nem fél!