Hát elmentél!

Fortyogott bennem a düh s talán, még most is kicsit, de nem azért, mert elmentél.
Dühös voltam, míg szerettelek, úgy igazán szerelemmel, de csak az emlékedet.

Eddig hosszú kilométereken izzó parázson jártam hólyagosra meztelen lábam. Volt, hogy rád találtam
és felemeltél, gyógyír voltál és remény, de elengedtél újra és az jobban fájt. Vak voltam s te vezettél, néma s te énekeltél helyettem és én semmi mást nem hallottam,
csak édesen keserű szavaid.

Hát elmentél...
Bár kívánni tudnám, ne gyere soha, de tudom, akarnálak újra, akkor is, ha fájna.
Dühös vagyok, de csak arra, akire cserélni tudtál. Ott családot kaptál, itt pedig üresre lakott, kiégett szobát.

Hát elmentél, tényleg. Végszót nem ígérek ezekben a sorokban, mert abból annyi van és lesz még, mint finomszem homok egy marokban.
Hát viszlát!