Falak

Ami még marad! 

Pár perc, hosszú sóhaj, lágy ölelés. Néhány dobbanás, könnyű csevegés és az a nevetés... Kinyitsz egy ajtót, egy vasrácsos kaput, s láncod földre dobod. Még vissza nézel, nevetésed csillan arcodon, aztán ugrassz. Szárnyakon repít, s bízol mert bízni akarod, nem ejt le téged. Oda engeded, ahol már százan gázoltak át, gőgös hittel, hogy nem féled a holnapokat.

Fagyos mosoly, jéggé lett tekintet, hamuban fürdik az este, s te nyalogatod sebeidet, mit tulajdon kezed, kezedre vetett. Világod saját ellopott hangodon rikolt, üvölt füledbe, s nézel csak, nézel előre várva az alakot a lámpák fényében, a moraját egy lassító autónak de csend csak, ami fejedre szakad, s a világod, mely lassan a múlté marad s éjjeli rémkép lesz.

Álmodban kőtömböt cipelsz, falakat emelsz, ajtókat csapsz be orrok előtt.
Lelked kútba dobva játszod a szenvedőt, karcolod a strigulát magas falaidba, s tétlen várod, hogy majd más lebontja. Számolod, hány volt aki becsapott, mert keserű szavait édesnek hitted s mert, nem láttad szemükben, hogy hazugság fénylett. Kacagva sírtál, erőtlen vívtál értelmetlen harcot s rejtetted fal mögé azt, ki igazi valód.

Nézheted kezedben azt, ami maradt, s romokat látsz s tomboló hadat s azt a kis keveset, aki belőled maradt. Markodból hullik ki homokja órádnak, s hallanod kell hangját egy újabb csatának, melyben lelked a tét s a magas falak, melyek azoktól védenek, kik szeretnek Téged.