Életek között

Sétálunk az életek között és vasmarokkal szorítjuk a mindennapos megszokásainkat.
Elvakultan rohanunk el egymás mellett. Néha fellökjük a másikat, átgyalogolunk rajta, néha pedig észre sem vesszük a mosolyt, az örömet, a fájdalmat s a könnyeket. Beleékelődve mások szívébe, vagy éppen az idegen életek sokaságába elfelejtjük, kik vagyunk, honnan indultunk, hová tartozunk s egyre többször azt is, hogy csak emberek vagyunk.

Nem vagyunk mindannyian mesebeli királynők, királyok,  kik lába alatt sürgölődnek szolga hadak.
Nem vagyunk istennők és istenek, hogy mindenki felett döntéseket hozzunk, ítélkezzünk és mesterkélt sorsot írjunk. De nem lehetünk marionettek pár cérna szálon lógva, állatok rács mögé zárva.
Ott lehetünk a nagyvilágban, emberként s gyakran más szerepét játszva. Lehetünk nappal hideg, mogorva főnökök, de munka után, ételt adva egy kóborgó eb számára emberek vagyunk.

Ott élünk a hibáinkban, a tudásunkban, kalandjainkban, a mosolyunkban. Szenvedhetünk a feltépett sebek felett könnyezve, sötétségben keseregve a fájó percek után kutatva. De a legnagyobb gyászban is emberként sírunk és igen... mosolygunk. Életek között gyakran magányba fordulunk, mert mások elengedik a kezünket, nem ölelnek, nem csókolnak és nem néznek vissza az együtt szőtt múltra.
Ők is emberek. Élnek. Éreznek. Nekik is fáj. Ők is nevetnek. De amikor elsétálsz majd mellettük, ne lökd fel őket, ne taposd a földbe csak nézd, ahogy elhaladnak melletted s valaki más ütközik majd neked valahol, más életek közepette.