Ígéret Vagy!

Olyan vagy,
Mint maga az élet,
Ígéret
Egy boldogabb végre.

Főhős vagy
Egy hosszú regényben,
Vágyálom
A valós életben.

Olyan vagy,
Mint egy mesés álom,
Fájdalom,
Mi gyötör, ha látom.

Ital vagy,
Mi mámoros méreg,
Szomjazom,
Innék még belőled!

A vágy börtöne

Mintha földhöz láncolnád gyönge kezeid,
Mintha lelked reszketve fojtanád bele
Saját sanyarú tehetetlenségedbe.
Mintha nem  küszködnél ki elég hangot
Porzó torkodon, könnyezel,
Sorstalannak érzett sorsodon.

Ott ragadtál úgy hiszed
A vágyaid ostromolta börtönben,
Rozsdás rácsait markolva véres tenyereddel .
Mintha tudnál küzdeni érintésével,
Mintha lelökhetnéd magadról terhét,
Pillantását , égető kezét .
Mintha nem futkosna pilláid alatt
Szenvedélyben megforgatva
Megelevenedett teste,

Gyötrődve kiabálsz utána hajnalban és este,
S gondolsz a sürgető menekülésre.
Saját magad tartod rabként
Lelked börtönének legmélyén,
Mintha nem tudnád merre kereshetnéd
Szabadságod megváltó erejét messze tőle,
Mindentől, s minden máshoz még is oly közel.

Mintha elkaphatnád csápoló ujjaid közt,
Üldözöd az elvesztegetett időt vézna karjaiddal,
Sóvárogsz az eltemetett boldogságra,
Amely mellett elsétáltál azt egy másik úton hagyva.
Agyad blokkolja félelmed csonkította szárnyad,
Miszerint börtönben vagy, te egyedül
S csak is rá utalva, csak is rá vágyva.

Törött Tükör

   "Az utolsó helyen"

Szánalom remeg öklömön

Szilánk csillan eleven bőrömön

Mit dühös lüktetés

Tükrömből vadul roppantott szét

Mert benne torzult emberek arcok hangok

Kik mind voltatok valakik azok

Kik közt voltam s már csak mögöttetek vagyok

S míg tartotok nem haladhatok.

Mind nevettetek s én nevethettem

S aztán lettem kit feledhettek ellökhettek

S az utolsó helyről ha mást nem lehet

Majd tárgyként elővesztek.

Ti ugatva a csalódás száz sebhelyem nyaldosva

Törtétek apró vérző darabra

Tulajdon tükrömet

S én sikoltva fulladtam meg köztetek

Mikor elvárásokkal kergetve

A sor végére tettetek.

Volt aki szavakkal mérgezett

S nekem rezdületlen tűrni kellett

Számtalan hamis mosolyt erő felett.

Volt ki tettekkel karmolt rám sebeket

Amikbe a fájdalmat temettem

S én üvöltéssel véstem be a neveket

Mélyen a szívembe, a fekete-pontos füzetbe

Egy életre s azon túl is örökre.

Ordítás helyett néma szavak

Könnyek helyett csak a mosoly marad

Pedig nincs béke a bordák alatt

Süvít az üresség amiben ott dobbannak

Azok a fájó nehéz szavak.

Rángat a valóság az éberség felé

Álomról álomra a szakadék elé

Hol toporogva állok majd én is a végén

Egy hosszú sornak az elnyomottak élén.

Hazugság voltál

Emlékszem még a csillogásra a szemedben, arra a mosolyra is, amelybe beleszerettem. A napra, a ruháink színére, a szélre is, mitől libabőr siklott végig karjainkon.
Csak csacsogtam, ahogyan egy kislány s nem tudtam előre, hogy ott, abban a szobában a szívem is nálad hagyom s te a hazugságaid valamelyik polcára rakod.

Emlékeszem az első táncunkra, a zenére s a szövegre az ajkaidon. Emlékszem a csendre, amelybe burkolóztunk s a karjaid közt töltött, ígéreteid mérgezte percekre.
Emlékszem a szemed feneketlen mélységére, s a benne lévő titok és hazugság sötét egyvelegére. Emlékszem az arcodra, a csókodra, a kezedre s a telefonon átszűrődő hangodra.

Vagyis,... csak az emlékekre emlékszem. Arra, hogy évekig hazugságot szerettem.
Fájt, hogy hagytad, hogy beleroskadjak az önmarcangolásba, mert hazugság voltál.
Hagytál álmodni, szeretni egy illúziót, egy embert, aki nem is létezik.

Bár csak átverés voltál, köszönöm azt, hogy az emlékedhez való ragaszkodás, küzdelem, a düh és a rengeteg fájdalom az emlékedben való gyötrődés közben papírra vetett, csodálatos mondatokat szült.
Ma már csak pár vers, tinta és szó vagy, néhány megsárgult papíron heverő érzés félretéve a múltnak a fiókok legalján azzal a címmel, hogy: "Egyszer volt, hol nem volt egy HAZUGSÁG..."

Szürke napok

Üresek a lapok előttem. Gőzölög a tea, melyet fagyos kezem bögréstől körbefon. Nem gördülnek tollamból  szavak mondattá, képeim homályban járják láthatatlan táncukat feketén, fehéren, szürke köpenybe öltözve. A szobák falai ólomlepedőként nyomják lelkemet, mely tombolni készül.

Nem tudom megragadni a napokat, kirázni őket a szürkeségükből. Álmomban színeket lehelek a fák ágaira, virágokat gyúrok a kószáló esőcseppek patakjába és szivárványt festek az égbolt legaljára.

Néha elképzelem, ahogyan beoson a nap egy sugara az ablak sarkán s melegen megcirógatja a vállam, aztán végignyújtózik az arcomon. Ezt képzelem most is...

Lassan szürcsölök a teámból, miközben beszippantom gyümölcsaromáját s hagyom, had keveredjen az első kortyom ízével. Hmm... Tökéletes. Melegsége jólesőn terjed szét ajkamon s mosolyra késztet. Egy pillanatnyi nyugalmat ígér az élet zavaros koktéljában.

Bárcsak ilyen egyszerű volna mindig, de a sárban úszó autók zaja megállásra késztetik császkáló gondolataim s a színtelen ruháikat viselő emberek sokaságával együtt taszít bele a téli, szürke és ködös, magányos fuldoklásba.

Álmaim holnap, ugyan itt, ugyan ekkor ismét összefutnak, s majd téged is beleálmodlak egy cigaretta füstölgő parazsába, a szürke nap hideg világába.