" Talán elfeledlek" -hittem Én ostoba.

Emlékedre borul lassan a homály fehér leple.
Eltemet az idő, Te vagy más vagy Én? Jó hogy így történt?
Most itt vagyok nélküled s talán hiányod, ami bennem ébredezik.
Hiába temetlek ólom alá, újra csak áttöröm kemény falát.
Hiába zárlak száz lakatra, kinyitom mindet újra és újra.

Miért érzem, hogy te vagy a végzet,
Miért akarom hinni, hogy sorsom vagy,
Mi a csillagokban van megírva,
Hogy te lehetsz a sok rossznak a happy end-je?

Az vagy, csak egy nagy kérdőjel. Mindig is az voltál az életemben.
Az is leszel, egy nagy, görbe kérdőjel. Nekem nem ez kell.
Pontok és felkiáltójelek, minden mondatom után ilyet teszek,
Véget vetek valaminek, ami el sem kezdődhetett, mert nem engedted.
Nem látsz, nem hallasz, nem figyelsz, s én még is kergetlek.

Hogyan szerezhetném vissza azt, ami soha nem is volt az enyém,
S ami után mégis most is loholok.
Tudom, hogy szeretlek, de vajon téged, vagy csak a belém rögzült
Apró kis emlékképek mámoros pillanatait?

Mindig keresek valamit, egy mosolyt, ami más.
Egy szempárt, ami szinte forr, ha valamire felfigyel,
Vagy éppen a mélybe ránt.
Egy kis boldogságot a keserű kávém íze után,
Egy cseppnyi melegséget egy fagyos éjszakán,
Ami akár ölelésbe zárt fényességként ragyogja be azt.

De nélküled nem veszem észre egyiket sem,
Benned akarom látni egy egészben.
Akarom, hogy ölelj, akarom, hogy engem figyelj,
S ragyogjuk le együtt az égről a napot.

Boldog lennék, bármi lennék melletted,
De így csak láncra verve, ordítozom vergődve
S a szabadulást  reszketem.